Mindenki nyugodjon le!

Di Natale nemrég bejelentette visszavonulását, a csapat vergődik, az edző tehetetlen, a vezetőség pedig nem akar változtatni. Mindezekből kifolyólag a szurkolók nagy részén általános világvége-hangulat lett úrrá. Nos, az tény, hogy ez a szezon már elúszott (legalábbis ami a bajnokságban elérhető nemzetközi kupaindulást illeti – a kupában még állunk!), de nekem senki ne jöjjön azzal, hogy ez az Udinese már nem a régi, mert nem igaz. Éppenhogy ismét a régi. Aki azt hitte, nagycsapat voltunk, vagyunk, vagy leszünk, az bizony délibábot kergetett.

Sajnos vagy nem sajnos – nézőpont kérdése –, mindenesetre vagyok már olyan idős, hogy láthattam az Udinesét újkori történelme legnagyobb sikerei és legnagyobb hullámvölgyei idején is játszani. Most e bejegyzés jellegénél fogva csak a mélypontokra térnék ki. Először is ott volt a 2001/2002-es szezon, amikor csapatunk – a maiak közül Gianpiero Pinzivel már akkor is a soraiban – egy négy éve tartó lejtmenet végállomásaként egyetlen ponttal úszta meg a kiesést. Ha emlékeztek, ez volt az a szezon, amelynek végén nem kisebb klub, mint a Fiorentina búcsúzott az élvonaltól, méghozzá jó időre, mert a firenzei egyesület csődöt jelentett és a Serie C-be sorolták őket. A következő rosszemlékű idény a 2005/2006-os volt, amely a Calciopoli néven elhíresült ügy miatt egyébként is botrányba fulladt. Az Udinese egész jó játékosállománya (De Sanctis, Bertotto, Zapata, Sensini, Mauri, Obodo, Muntari, Di Michele, Iaquinta és Di Natale neve fémjelezték a csapatot) ellenére április elején az épphogy csak bennmaradó 17. helyen állt, négy pontra a már kiesőhelyen tanyázó Messinától. Egy huszáros hajrát kivágva aztán egészen a 13. helyig kúsztak előre a friuliak, ami a bundaügy rendezése után végül a 11. helyet jelentette, de ettől függetlenül nagy csalódás volt az a produktum. Végül jött 2009/2010, amikor Totò úgy lett gólkirály, hogy az Udinese csak 15. helyen zárt – igaz, legalább tisztes távolságra a kiesőktől.

Szóval volt már olyan rossz szezonunk, több is, mint a mostani, de mindig sikerült megragadni a legjobbak között. Ez az egyik dolog, ami megnyugtat. A másik a következő: ha megnézzük az Udinese eredményeit a '95-ös Serie A-ba való feljutás óta, felfedezhetjük, hogy nagyjából ötévente mindig jön egy nagyon gyenge szezon, két ilyen szezon között viszont többnyire jól megy a csapatnak. A jólt persze nem feltétlenül úgy kell érteni, mint ahogy az elmúlt három évet, sokkal inkább úgy, hogy tisztességes középcsapathoz méltó eredményt értünk el a bajnokságban, esetleg elcsípve egy nemzetközi kupaindulást jelentő helyet.

Hogy miért van ez az ötévenkénti mélyrepülés, azt könnyű megmagyarázni. Nálunk a klub üzletpolitikájából kifolyólag nem kiöregedni szokott egy generáció, hanem kiárusítani szoktak egy generációt. Egy idő után pedig elfogynak a minőségi játékosaink és még az Udinese egyébként a világ élvonalába tartozó játékosmegfigyelő-rendszere sem tud minden évben csiszolatlan gyémántra bukkanni. Ilyenkor töltik fel középszerű fiúkkal a keretet. Mint most. Nem is olyan régen még Handanović, Zapata, Armero, Isla, Kwadwo Asamoah, İnler, vagy Alexis Sánchez jelentették a minőséget, most Brkić, Danilo, Gabriel Silva, Widmer, Allan, Lazzari, vagy épp Maicosuel. Érzékelitek a különbséget?

Ilyen csapatunk is volt...

Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor azt mondom, hogy jelenleg összesen két olyan játékos van az Udinese keretében, aki bármelyik nagycsapatban megállná a helyét: Basta és a jó formában lévő Di Natale. Muriel és Pereyra is jó úton járnak efelé, de még nincsenek azon a szinten. Egész egyszerűen gyenge a keret. Az volt már tavaly is, csak túlteljesítettük az elvárást, ami már akkor is a 40 pont volt. Ennyi a rossz szereplés titka.

A legutóbbi három szezon egy csoda volt. Főleg a legutóbbi, mert azt megelőzően még megvolt a keretünk ahhoz, hogy felvegyük a versenyt a legjobbakkal. Aztán Pozzóék elszúrták. Ha a bronzérem után valóban sikercsapatot akartak volna építeni, akkor nem a Watfordba és a Granadába ölték volna a pénzt, és nem szórták volna el İnlert, Cuadradót, Benatiát és társaikat, hanem egyben tartották és rendesen megerősítették volna az Udinesét. Guidolint pedig kirúgták volna, amikor először felajánlotta a lemondását. Soha vissza nem térő alkalom volt, hogy kilépjünk a saját árnyékunk alól és megragadjunk magasan, hiszen jópár tradícionális nagycsapat gyengélkedett az utóbbi években.

Sajnos az az igazság, hogy tizenéves szurkolótársaim beleszülettek a jóba, az én korosztályom és az idősebbek pedig talán már kezdték elhinni, hogy végleg felnőttünk a legjobbak mellé. Gyorsan felejtsük el! Az Udinese mindenkori helye valahol közvetlenül a legjobbak mögött van, a 6-10. hely környékén, ha számosítani akarjuk. Persze azért néha jólesik elnáspángolni a nagyokat! Meg azt az Olasz Kupát is jó volna végre egyszer behúzni... Jelen helyzetben viszont szurkoljunk a bennmaradásért és tanuljuk meg újra értékelni az apró sikereket! Meggyőződésem, hogy jövőre ismét feljébb kapaszkodunk.

Akinek pedig ez nem tetszik, az drukkoljon a Juventusnak, a Barcelonának, a Manchester Unitednak, a Bayern Münchennek, vagy az FC Portónak! Az Udinesét nem az évente megnyert kupák száma minősíti, soha nem is az minősítette. Ezt a csapatot a legtöbben valószínűleg nem is a trófeagyűjteménye miatt szeretik, de erről már írtam korábban. Néhanapján nekünk is kijár a jóból, de aki nem tudja elfogadni, hogy Udinébe a hangzatos sikerek úgy tíz-tizenöt évente jönnek el, az jobban jár, ha rettentő gyorsan elfelejti ezt a csapatot és inkább választ magának egyet a fentebb felsorolt egyletek közül.